2004. július 19.
Nagyon jó volt, friss hó, jégeső, napsütés minden volt. Jártam a Lomnici csúcson 2632m, láttam egy csomó vízesést, tengerszemet, hegyeket, völgyek, felhőket alulról, felülről, belülről. Egy cigánycsaládnál laktunk, akiknél tisztább volt a wc és a fürdőszoba, mint nálunk. Nem beszéltek semmi idegen nyelvet, így maradt a mutogatás. Sokat javult a szlovák tudásom és szerintem most mar activityben is jobb vagyok. :)
Fantasztikus, hogy mennyire kevés szó is elég ahhoz, hogy az emberek kommunikálni tudjanak (ha akarnak). Minél fentebb voltunk, annál normálisabb emberekkel találkoztunk. Mondjuk nekem még soha semmi bajom nem volt Szlovákiában, semmi magyar gyûlöletet nem éreztem sehol, mindenki tök normális volt. (jóhogy, hisz örülnek, hogy odavisszük a pénzünket) Nyelvet nem nagyon beszélnek, de nagyobb éttermekben, boltokban mindig volt, aki tudott németül, néhol meg angolul is.
Legtöbbször nem is próbálkoztunk mással, csak a szlovákkal. Mondjuk voltak vicces dolgok, például amikor egy németül beszélõ pincértõl megkérdeztem, hogyan kell helyesen kérni a jegyet és félreértett és megtanította, hogy kell étlapot kérni. Aztán lementem a vasútállomásra és kértem étlapot Nová Lesnáig. Kaptam jegyet, a pénztárosnõ nem is nevetett, gondolta hülye turista vagyok. Igazából akkor lett nagyon vicces a dolog, amikor egy másik étteremben megláttam, hogy Jedalny Listok van írva az étlapra. :))
Minden olcsó volt, úgyhogy nem fogtam vissza magam és több pénzt költöttem, mintha drága helyre megyek. Viszont tök jó volt, hogy nem kell gondolkodni mit vehetek meg és mit nem. Nagy kajálások, lanovka, fogaskerekû, sikló, folyamatos sörözés mindenre futotta. Vettem egy könyvet is, ami viszonylag drága volt, de olyan szép fotók voltak benne, hogy nem bírtam ellenállni.
Mellesleg magyar nyelvû és van benne leírás egy csomó túraútvonalról szlovák és magyar nevekkel együtt. Jó volt végre kicsit gazdagnak lenni, ugyanakkor kicsit lelkiismeret furdalásom is volt, mert a család, akiknél laktunk nagyon szegény. és úgy általában mindenki elég szegény. Persze ott is vannak nagyon gazdagok, de mi inkább a szegényekkel találkoztunk. (nichts luxus, aber dobry herz, ahogy Milán barátom magyarázta, hogy ok ugyan visszafogottan élnek, de szeretik egymást (és a fizetõ vendégeket))
Egyik túránkon 2200m magasan úgy döntöttünk visszafordulunk, mert havas és jeges volt és láncos úton kellett volna átmenni a hágón. Fõleg az segített a döntésben, amikor egy szlovák jött visszafele és mondta, hogy szerinte ez veszélyes. Aztán jött meg vissza pár osztrák is. Mi is elindultunk vissza, mire találkoztunk pár hazánkfiával, akik nagyon magyarnak (hülyén mutat egy ruha, amire magyar zászló és fidesz felirat van várva, ilyen helyen (fõleg). volt fent osztrák, nemet, szlovák, cseh, lengyel, magyar, és a felsoroltakon kívül gyakran angol szavakat is lehetett hallani.
Baromi ellenszenves volt, ahogy az emberek egymásra vannak utalva és tok normálisak egymással és jön pár ilyen nagyon magyar) és nagyon keménynek ereztek magukat és mondtak, hogy ok akkor is átmennek. Át is ment közülük néhány, de másnap találkoztunk velük és még látszott rajtuk az ijedtség és a fáradtság. Bevallottan halálfélelmük volt. Pár nappal késõbb egy szinten magyar úgy erezte kemény legény és tornacipõben elindult egy 2500 körüli hegyre, út közben elkapta õket a jégesõ, mire a srác megcsúszott, esett pár métert és nyílt kartöréssel várta a mentõhelikoptert. Szóval akad felelõtlen ember bõven.
De azért találkoztunk normális magyarokkal is. Szerencsére ok voltak többségben. Egyik srác, akivel voltam megbotlott a Ótátrafüreden és majdnem orra esett, mire egy hangos bassza meg hagyta el a száját és hozzátette, hogy "hmm, ezt lehet, hogy sejtik, hogy káromkodás volt", mire a padról megszólalt magyarul egy srác, hogy "igen, sejtjük". Meg voltunk egy barlangban és mivel csak szlovákul beszelt az idegenvezetõ, ezért a nem szlovákok külön rendezõdtek és próbáltak lemaradni. Ott is beszélgettünk jó fej magyarokkal, akik aztán meg át is vittek minket kocsival a szomszéd faluba.
Meg Popradon is találkoztunk magyarokkal a pályaudvaron, amikor mindenki azon küzdött, hogy kiderítse kell-e pótjegy az R jelzésû vonatra, viszont a pénztáros nem tudott angolul. Németül tudott, úgyhogy nekem sikerült belõle kiszednem, hogy nem kell jegy és hirtelen boldog lett az összes magyar a pályaudvaron. Szóval összetartás meg poénkodás és minden, ami jó. Kar, hogy ehhez külföldre kell mennünk.
